TE vagy az első lépés

Nagyon hálás dolog emberekkel foglalkozni. Nem is csak azért, mert a fejlődés és a munkám eredménye azonnal visszacsatolást kap, de tudom, hogy annak, amit az edzéseken elérnek annak hozadékos velejárója lesz, hogy ők hogyan kapcsolódnak a szűk köreikhez és a világgal, bármerre is vigye a útjuk. Ezzel a szemlélettel több lesz ez, mint egy szimpla egészségmegőrző program. Hivatássá válik, amiért megéri nap, mint nap felkelni és képezni magam és teljes testtel és lélekkel belesüppedni ezekbe a folyamatokba, hogy társadalmilag egy olyan közeget teremtsek meg amilyenben élni szeretnék. Viszont ez a hivatástudat kétélű fegyver. Amennyi jót tud hozni, olyannyira tud elvakítani a nemessége és könnyelműen a háttérbe rakni engem, aki ezt az egész utat kitűztem magam elé.

De mi lesz, ha lebetegszem és le kell mondanom egy órát? Mi lesz, ha lesérülök és le kell mondjak heteket hónapokat? Vagy a legrosszabb esetben mi lesz, ha csak egy picit alábbhagy a kedvem és nem tudok tudásom és figyelmem legjavával jelen lenni? Mi lesz, ha ez egyre gyakrabban fordul elő? Mi lesz, ha a kezdeti lelkesedésem elhalványul és újabb utak felé nézek, mert nem vettem észre, hogy míg a hozzám járók egyre jobban vannak, úgy áldozok magamból egyre többet és fogyok el? Mi lesz, ha végül pont emiatt lesz kevesebb segítő, mert elfelejtettem, hogy ez az egész képlet VELEM kezdődik?

Ha én nem vagyok rendben, akkor bármennyi energiát rakhatok a társadalom megmentésébe, mind az enyészeté lesz, mielőtt tényleges eredménnyé formálódna. A felelősségünk, mint segítők, de emberek is, hogy magunkat rakjuk rendbe először, mert egyrészt így tudjuk csak hosszútávon végezni a hivatásunk, másfelől meg hatalmas fejlődési lehetőséget hordoz, amin keresztül  a piac bizonyos szegmensének tudunk célzottan, saját átélt tapasztalatainkkal segíteni.