Nem úgy látod a dolgokat, ahogy vannak, hanem ahogy TE vagy.

Ha a világ borúsnak tűnik, vagy egyenesen kilátástalannak tudd, hogy a világ semmiben nem változott azóta, hogy örömöt és boldogságot éltél meg. Az egyedüli változó ebben a képletben te voltál. Pontosabban, hogy milyen állapotba (idegrendszeri) kerültél.

Ha egy tragédia történik velünk, illetve valami olyan történik velünk, amit mi tragédiának élünk meg az automatikus válasz a testünktől, hogy túlélőmódba kapcsol és megküzd a helyzettel. A probléma az viszont, hogy ezek a történések esetek többségében olyan dolgok, amik rajtunk kívül állnak és a megoldásuk nem a klasszikus „lepofozom a tigrist, aki engem üldöz és hazatérek a barlangomba” időintervallumba tehető. Ha valakit például rákkal diagnosztizálnak vagy egyik szerettét éri baleset vagy betegség, az a kezdeti stádiumban vagy egyből letargiát és feladja a startvonalnál, vagy jobbik esetben beüt a harcos üzemmód és elkezdődik a bajjal való megküzdés legyen az orvoshoz járás, saját kutatás végzése a neten, gyógyszer beszerzés vagy feladatok optimalizálása.  A lényeg, hogy elkezdünk tevékenykedni. Ez az állapot viszont (szimpatikus idegrendszer) nem tartható fent túl sokáig. Nem erre készült. Ha túl sokáig tartjuk magunkat harcos, „megküzdős” üzemmódban, akkor az idegrendszerünk ezt úgy fogja értelmezni, hogy mivel ez a harc túl hosszúra nyúlik, valószínűleg nem fogom tudni megnyerni, így inkább forduljunk ki belőle. Ekkor jön a menekülő üzemmód. Ha viszont a „feladatunk”, azaz a betegség vagy a rehab még nem ért véget, akkor mi legtöbb esetben újra és újra visszatoljuk magunkat a küzdelembe, ezzel ellene menve a testünk jeleinek, hogy most már eleget fáradoztunk ezzel a feladattal. Ezt viszont, ha huzamosabban tartjuk, akkor hamar jön a végső megoldása a testünknek, hogy megóvja azt a további „felesleges” energia vesztéstől. Bekapcsol a tetszhalott/lefagyásos üzemmód, ami a leg energia takarékosabb állapotunk. Itt bár nagyon jól konzerváljuk az energiáinkat, de kb. semmi másra nem vagyunk képesek. Nem működik az immunrendszerünk, nem tudunk szocializálódni, kapcsolódni embertársainkkal, nincs semmihez erőnk vagy akarásunk. Egy nagy veremben érezzük ilyenkor magunkat, ahonnan nem mutatkozik kiút. Véget nem érő „miért?”-el kezdődő kérdések sora és öngyilkos gondolatok is itt jönnek elő, mert hát, ha ez az állapot az élet, akkor mi értelme tovább élnem?

A kiút ott kezdődik innen, hogy megértjük és látjuk, hogy ez is csupán az idegrendszerünk egy állapota. Az értelmezése, szavakba öntése és képpé alkotása már az agyunknak a legfelsőbb rétegében történik meg. Ez az állapot miatt látjuk olyan sötétnek, borongósnak a világot. Pedig a világ maga nem változott. Mi változtunk. És ugyanúgy képesek vagyunk újra változni. Két úton indulhatunk el. Az egyik, enyhébb esetekben egyből egy harcos üzemmód előhívására törekszik és ebben az állapotban adni egy olyan feladatot a testnek fizikai síkon, amit meg tud nyerni. Ezzel kimozdítottuk magunkat a lefagyott állandósult állapotból és a nyertes végkimenetellel egy pozitív visszacsatolást adunk magunknak, amivel meg újra egy kívánatos állapottá tesszük a küzdés aktusát.

Egy mélyebb lukból való kiásás ott kezdődik viszont, hogy eleinte csak egy szociális állapotot hozzunk létre, ami újra biztonsággal és kellemes érzéssel tölt el minket. Ezt telített zsírok fogyasztásával, valamilyen ciklikus fizikai tevékenységgel (gyaloglás, túrázás, kocogás – kontrollált légzéssel) illetve effektíve emberekkel való kapcsolódással segíthetjük elő. De itt még nem ér véget az utunk. Ez a kellemes állapot nem a végcél. Innen ugyanolyan gyorsan vissza tud esni valaki a depis állapotba. A végcél ugyanaz lesz, mint a fentebb leírt szcenárióban. Adnunk kell egy kellően nagy küzdelmet a testünknek, amit érzelmileg és fizikailag maximálisan meg tudunk élni és meg tudunk nyerni. Ha nem tanítjuk meg a szervezetünket, hogy a szimpatikus idegrendszeri állapot győzedelmes és örömteli állapotot is generálhat, akkor a megtanult séma marad fent, miszerint, ha valamivel meg szeretnék küzdeni azt úgyis elbukom és veszíteni fogok. Így viszont minden lehetőségnél, amikor megélhetnénk érzelmeket vagy szükségünk lenne, hogy küzdjünk magunkért vagy a szeretteinkért eszköz nélkül és üresen fogunk a feladat/ lehetőség előtt állni. Pedig a világ nem változott. Csak mi.